A jógaoktatói tapasztalatok első éveiben a működésem esetlegesség és görcsösség jellemezte. Az óra napján délelőtt már azon agyaltam, hogy mi legyen az óraterv. Jegyzetek, firkálások, na meg persze egy rakás Youtube videó egyéb más oktatókról, órákról. Persze a képzésem alatt tanultam jó pár alap óravezetést, de én mindenáron, mindig variálni akartam, színes és változatos órát szerettem volna összeállítani. Most úgy beszélek róla mintha kizárólag negatívan látnám ezt az időszakomat. Szó sincs róla. Valószínűleg minden oktató „darabos” az elején és iszonyat bénának érzi magát. Ezek mind olyan technikai dolgok amit a folyamatos oktatás szépen csiszolni tud. Inkább arra térnék ki, hogy az órai szereplésen túl még azt sem tudtam eldönteni, hogy én mit mutassak és mit mutathatok magamból a gyakorlók előtt…
Értem ez alatt azt kezdeti megfelelési kényszert ami a jógaoktatói szereppel jár, vagyis amiről én azt gondoltam, hogy vele jár, vagyis amiről azt gondoltam, hogy mások azt gondolják, hogy vele jár 😀 Na ezt kibontom valahogy 😀
Emlékszem amikor a képzés alatt elhangzott, hogy az oktató valójában egy személyben (vagyis inkább sok ember szemében) terapeuta, coach, tanácsadó, spirituális iránytű, anatómiai szakember… Szóval attól függ az aktuális „személyisége”, hogy éppen kivel beszél. Tovább megyek. A gyakorló vagy kérdező általánosan jógaoktatókról, sztereotípiák alapján kialakított ideologizált képe, amelybe engem is próbál beszuszakolni és ennek való megfelelési kényszer esete.
Tehát ebből fakadóan nagyon sokat feszengtem amiatt, hogy milyen képet kellene mutatnom magamról annak érdekében, hogy jógaoktatónak nézzek ki 😀 Mert ott van egy 190 cm-es, 95 kg-os, szakállas manusz aki nem fér bele a megszokott keretekbe, nem a föld fölött lebeg és néha az is felidegesíti, ha a parkolóba nem sikerül a vonallal párhuzamosan beállni. Én mint life coach? Én mint spiri guru? Kizárt dolog… Örülök, ha egy hetet le tudok hozni 2 kisebb összeomlással.
Most visszanézve nevetek rajta, de akkor ez az első 2 oktatói évemet nagyjából átölelte. Ez a folyamatos „ki legyek, mi legyek, mit mutassak magamból” vergődés. Mert ez az volt, talán a külső szemlélő számára láthatatlanul, de vergődtem. Igazából a ritka visszajelzéseken kívül csak az volt a kapaszkodóm, hogy járnak az óráimra rendszeresen, egyre többen. Aztán nagyon lassan, az órák tapasztalatai alapján rájöttem, hogy ez nem egy megfelelési verseny.
Mert mi van akkor, ha órán elrontok valamit, kihagyok egy ászanát, jobb helyett balt mondok? Semmi. Sőt sokszor abból tudtam az óra hangulatát javítani, hogy konkrétan kinevettem magam 😊 Mert hibázni emberi és ezt bevállalni is emberi. Mi van akkor, ha összefutok egy buliban az egyik gyakorlómmal és borral a kezemben lebukok, hogy éppen nem egy szent fügefa alatt meditálok (ahogy azt gondolom, hogy gondolják rólam)? Semmi.
Az már az egyén döntése, hogy engem minek lát, illetve milyen ideologizált képet próbál rám vetíteni. Én pedig lassan elértem oda, hogy nem próbáltam senki olyannak látszani amilyen nem volnék egyébként a hétköznapokban sem. Ez a rongyosra idézett, klisés „légy önmagad” szódával felhúzott léleksimogatása ebben az esetben tényleg igaz, csak ehhez kell 1-2 évig faltól falig pattogni, hogy meg is érkezzen az üzenet…
Aztán most valahogy ahhoz tudnám magam hasonlítani magam, mint amikor Forrest Gump elkezdett futni, mert kedve támadt. Majd néha hátranézett és látta, hogy egyre többen futnak vele. Én is megyek ahogy gondolom, ahogy nekem teszik és ha van aki szeretne velem jönni, tárt karokkal várom. Azt viszont következetesen tartom, hogy nem fogok semmilyen igényhez, trendhez igazodni. Ez elég furán hangzik egy szolgáltatótól, de én elsősorban Szabi szeretnék lenni, a nap 24 órájában. 100%-ban el tudom fogadni azt, hogy valakinek nem szimpatikus az órám, a személyem, illetve nem tud velem együtt rezegni. De ez adja jóga világának változatosságát, hogy mindenki meg tudja találni a hozzá illő oktatót.
Ha nem én vagyok akkor elfogadom, de lehet, hogy csendben sírni fogok kicsit 😀
Namaste,
Szabi
